2010. augusztus 24., 10:57

Sosem írtam blogot. Egyrészt azért mert életkori sajátosságként számomra korábban ismeretlen volt ez a kommunikációs forma. Hisz gyerekfejjel az ember jó esetben is naplót ír, azt is magának. Később megírja a diploma munkáját, majd esetleg publikál valamit szaksajtóban, már amennyiben úgy érzi, hogy ellenállhatatlan közlési vágy lesz úrrá rajta, vagy egyszerűen bevételre tehet szert, netalán ezzel csinál hírverést saját elképzeléseinek.

Mivel a fenti lehetőségek közül egyik sem izgatott igazán – illetve ha írtam, akkor nem ilyen célok vezéreltek – így most ki kell találnom, hogy mit is akarok.

Nos, némi töprengés után rájöttem, hogy végül is szerencsés helyzetben vagyok, hisz habár ez egy a szervezetfejlesztés témakörével kapcsolatba hozható honlap, azonban ez a téma annyira tág, hogy végül is bármit megoszthatok veletek. A felismerés kapcsán számtalan gondolat cikázott át az agyamon, s rögtön elsőként egy szívet melengető történet jutott az eszembe.

Sok-sok évvel ezelőtt poharazgatós beszélgetésbe keveredtem egy általam igen nagyra értékelt trénerrel, aki értékesítés és szervezetfejlesztés témakörében példaértékű munkát végzett. Nevét nem adnám ki, bár megérdemelné. Az egyszerűség kedvéért legyen Ő Laci.

Beszélgetésünk az érdektelenség csimborasszóját súrolta, hisz a budapesti közlekedési káosz és az autósok udvariatlansága adódott témaként. Azonban Laci olyasmit mesélt, amitől azóta sem tudok szabadulni.  Elmondta, hogy érdekes játékot talált ki saját magának szórakoztatásul az unalmas hétköznapi hömpölygésekben.

Laci kitűnő „vezető”. Az a fajta, akinek a tudása nem pusztán az autó precíz kontrollálásában merül ki, hanem az, akinek a figyelme sokkal-sokkal maga előtt van a forgalmi szituációkon, az elmélázó autósokon, az elsőbbségadás kötelező táblát figyelmen kívül hagyó erőszakosokon, a figyelmetlen sávváltókon, a holttérrel nem számoló mazsolákon, a dülöngélő kerékpárosokon, vagy épp az erőszakos tolakodókon. Ez a fajta habitus Lacit számtalan kétségbeejtő forgalmi szituációból mentette ki, sőt védett meg másokat is maradandó vagy kevésbé veszélyes sérülésektől.  A hétköznapi honfitársunk az ilyen szituációkat meglehetős dühvel és igazságérzetének igen látványos megnyilvánulásával nyugtázza. Nem így Laci, aki kiküszöbölve mások hibáit, s ezzel megmentve saját maga és mások testi épségét, ilyenkor készséges mosollyal és türelmes, sőt bátorító intéssel reagálja le a helyzetet teljes zűrzavarba nyomva a hibázót, hisz az sok mindenre számít, csak épp erre a szokatlan, hovatovább hihetetlen fordulatra nem. 

Kipróbáltam. Édesapám megtanított vezetni, jól vezetni, s majdcsak 25 éves gyakorlatom megadta az alapot arra, hogy másokra is vigyázzak, s megóvjam őket a saját hibájuk következményitől is. Kipróbáltam és hallatlanul jó érzéssel tölt el, hogy egy-egy szituációban jobbá tehetem valakinek a napját azzal, hogy toleráns és türelmes vagyok vele. Hogy nem a rosszat, a rosszakaratot feltételezem, hanem csak azt a fajta hibát, amit a jövőben – okulva a tanulságból – elkerülhet.

Nem vagyok Aesopus, s nem is törnék a kenyerére, de legyen az egy botcsinálta tanmese, melyet követésre kínálnék a jó érzésű „vezetőknek”.